In memoriam Tonk István

2009. május 22-én Tonk István vezette Debrecenben a Magyar Református Egyház Alkotmányozó Zsinatának ülését, majd a Nagytemplom előtti téren tizenötezer ember előtt ő hirdette ki az egység létrejöttét és olvasta fel a zsinat ünnepi üzenetét. Az erdélyi főgondnok nem érhette meg az egység egyéves évfordulóját: 2010. március 15-én súlyos autóbalesetet szenvedett, majd április 3-án, nagyszombat hajnalán belehalt sérüléseibe. Április 9-én, a kolozsvári Házsongárdi temetőben kísérték utolsó útjára.

„Szakmájához és meggyőződéséhez hűen a dolgok és az emberi kapcsolatok tiszta, átlátható rendjét kereste és gyakorolta, de a rend szeretetét is felülmúlta egyháza iránti elkötelezett szeretete. A munkaszeretet és az egyházszeretet, valamint a kettőt egybeölelő Erdély-szeretet szüleitől kapott drága örökség volt nála, melyet felfokozott a családja iránti féltő szeretet. Családja, gyermekei és unokái iránti féltő gondoskodásából erőt merített szélesebb körű felelősségei megéléséhez. Közéleti szerepvállalását is ez a sokszor elfogultságig menő felelős szeretet jellemezte.”– volt olvasható gyászjelentésében.




Tonk István életútja

Tonk István 1942. február 26-án, Kolozsváron született református értelmiségi családban. Apja Tonk Emil gyermekorvos, anyai nagyapja Tavaszy Sándor ismert erdélyi magyar filozófus és teológus volt. A kolozsvári Műszaki Egyetem elvégzése után előbb géptervezőként, majd rendszertervező mérnökként dolgozott. 1991-től vezette az Erdélyi Református Egyházkerület Misztótfalusi Kis Miklós nyomdáját.

1994-ben az egyházkerület főgondnokává választották meg. Testvére, Tonk Sándor 2003-ban bekövetkezett halála óta, aki szintén az egyházkerület főgondnoka volt – az Erdélyi Egyházkerület ugyanis három főgondnokot választ és a rangidős az ügyvezető főgondnok –, töltötte be az ügyvezető főgondnoki tisztséget.

Tonk István tagja volt a Romániai Magyar Református Egyház Zsinatának és Állandó Zsinati Tanácsának, az egyházkerület Igazgatótanácsának, illetve több egyházi bizottság és alapítvány kuratóriumának is. Alapítója volt a Romániai Magyar Könyves Céhnek, tagjai között tartotta számon az Erdélyi Múzeum Egyesület, az Apáczai Csere János Baráti Társaság és az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Erdélyi Köre, melynek elnöke is volt. Hivatalánál fogva megalakulása óta részt vett a Kárpát-medencei Magyar Református Generális Konvent munkájában.

Precíz ember volt

„Ami őt a leginkább meghatározta, az három dolog volt: a családja, a szakmája és a hite – emlékezett vissza nagybátyjára Tonk Márton a kolozsvári Agnus Rádiónak. – Mindig jó érzésekkel emlékezett vissza a Maros-menti Pókára, ahonnan a nagyapja, Tavaszy Sándor családja származott. Sokat mesélt István bátyám és édesapám is ezekről a pókai évekről. Otthon Kolozsváron a ház, amiben élt, lett a családi találkozások helye. A közös vasárnapi ebéd, előtte az istentisztelet. Mint nagypapának, az unokái voltak a mindenei, nagyon sokat segített nekik.”

A szakmája szintén meghatározta az életét: számítógépes mérnök volt. Bizonyára ebből fakadt, hogy nagyon precíz ember volt.

„Ismert volt nemcsak a családban, hanem szakmai körökben is, hogy nem tudta elviselni azt, ha valami nem rendben zajlik – folytatja Tonk Márton. – Nyomdaigazgató volt a 90-es évek elejétől, és ha kezébe vett egy papírost és hiba volt benne, rögtön mondta: ’Ez slendriánság! Hogy adhat ki valaki ilyet a kezéből!’ Sokan megjegyezték, hogy István bátyám milyen távolságtartó, szűkszavú ember. Pedig aki ismerte, az tudta, hogy ez a szakmai attitűdje felől származott. Nagyon jólelkű, jóindulatú, kooperatív, segítőkész ember volt.”



Gyerekként is vezette a többieket

„Tonk István az unokabátyám volt, négy évvel volt idősebb nálam – emlékezett vissza szintén az Agnus Rádióban Juhász Tamás. – A Farkas utcai teológiatanár-lakások egyikében lakott édesapja, Tonk Emil gyermekorvos négy gyerekével, az emeleten pedig Juhász István az én édesapám öt gyerekével, tehát testvérekként éltünk abban a házban.”

Juhász Tamás kisgyermek kora óta sok-sok emléket őriz Tonk Istvánról, főképp 10-15 éves korukból, mert akkoriban sokat kirándult együtt a két család. A legtöbbször Tonk Emil vitte a két család gyermekeit hosszabb kirándulásokra, és sok nyarat töltöttek Pókán a Tavaszy nagyapánál.

„Nagyapa csak kettesével vállalta a gyerekeket, sok lett volna egyszerre annyi gyerkőc. Én többnyire Tonk Sándorral voltam párban, de volt olyan is, hogy Istvánnal töltöttünk el egy teljes hónapot Tavaszy nagyapánál. Emlékszem, volt olyan alkalom, hogy együtt szántottunk, takartunk és csépeltünk. A szántás azért volt érdekes, mert azt teljesen ránk bízták. István fogta az eke szarvát, a két tehenet, Bimbót és Szegfűt pedig én vezettem a szántásban. Ez azért volt komoly feladat, mert ha elbámészkodtam és kihullott az eke a rendből és túl nagyot kellett, hogy hasítson, akkor Istvánnak volt bosszúsága vele, és ilyenkor rám is kiáltott. Nagyon határozottan emlékszem a szigorú hangjára, ahogyan a tizenöt éves a tízévest megszidta.”

Tonk István céltudatossága már kamaszkorában megmutatkozott: „A kirándulásokon is mindig céltudatosan előre ment, mi kisebbek pedig állandóan elbóklásztunk. Ő vezetett, és néha ránk szólt, hogy tartsuk a lépést.”

Elkötelezett férfi

Aztán műszaki pályára ment, és kevesebb alkalom adódott az együttlétre. A testvérek, unokatestvérek később szívesen jártak István lakására, mert ő volt a kilenc unokatestvér között az első, akinek Kolozsváron lakása volt. „Nem a szülőknél, hanem nála – az olyan vagány dolog volt. Fiatal házasok voltak a feleségével, Máriával, és mindig szívesen fogadtak minket”

„Most, hogy ez a baleset bekövetkezett, sokszor eszembe jut: elszánt, egy kicsit vad, vakmerő mozgású ember volt. Sportolt, az iskola 110 méteres gátfutó bajnoka volt. Egy alkalommal olyan vadul ugrott, hogy nem csak felbukott, hanem eltörte a térdét, és emiatt gipszben és mankóval ment az érettségi vizsgára. Később, egyetemista korában úszott, és a toronyugrás különböző technikáit gyakorolta, és versenyszerűen űzte” – idézte fel unokabátyja egy jellemvonását Juhász Tamás.

Tonk István nem humán érdeklődésű ember volt, de a szüleitől és a Tavaszy nagyszülőktől nagyon erős egyházszeretetet és egyháziasságot örökölt. Mindig járt templomba, és gyülekezetében a presbiteri tisztséget is közel harminc évig töltötte be. Így került előtérbe a 90-es változás után, mint főgondnok-jelölt. Édesapja is főgondnoka volt az egyházkerületnek. 1994-ben ő is és az öccse, Sándor is nagyon büszke volt arra, hogy felkerültek a főgondnokok listájára. Az apa emléke is hozzájárulhatott ahhoz, hogy mindkettőjüket megválasztották az öt főgondnok közzé. 1998-ban és 2000-ben újraválasztották őket, azután pedig váratlanul fiatalon, 53 évesen meghalt Sándor, és a bátyja lett az ügyvezető főgondnok. Erre nagyon büszke volt.

„Sokat tanultam, és nyertem az által, hogy ismertem. Remélem lesz még ilyen elkötelezett férfi az egyházunkban, aki hasonlóan tudja, nem hivatásos papként, hanem egyetemes papságunk tudatában tenni az egyházért. Isten áldja meg az emlékét”– zárta gondolatait Juhász Tamás.

Fodor Zsófia