Parancsolt ünnep?

Katolikus testvéreinktől kölcsönöztem a „parancsolt ünnep” kifejezést. A „parancsolt” és „nem parancsolt”, így egyéni döntés alapján megtartott ünnepek rendszerének születése a kora újkorra nyúlik vissza. Ekkorra már annyi szent ünnepét kellett „megülni” – aznap misét hallgatni és a szolgai munkától tartózkodni – hogy az már a mindennapi életet tette lehetetlenné. Fentiekből a 21. századi magyar társadalomra mindenképpen egy fontos gondolat hagyományozódik: Kétszer is gondold meg, mielőtt egy új „ünnepnapot” iktatsz a naptárba! Én a Sajószentpéter-Nagytemplomi Református Gyülekezet megbízott gondnokaként, de legalább annyira történészként is, e szemüvegen átnézve válaszolhatok a reformatus.hu feltett kérdésére: "Hogyan lehetne a legméltóbban megünnepelni május 22-t, hogyan lehetne kifejezni ezen a napon az egységet?"

Vegyük sorra: Legméltóbban? Mihez képest? Én úgy vélem, május 22-ében nem is annyira a fizikai tett, az aláírás a lényeg, amelyet egyházi elöljárók e napon cselekedtek tavaly Debrecenben. Sokkal inkább a gondolat. A világban szétszóródott ill. a Kárpát-medencében eddig egymástól földi, ördögi erőszakkal elválasztott keresztyén magyaroknak Krisztusban való összefogásért, egyesülésért tett közös lépése lehet az, ami szerintem méltó lehet az ünneplésre. Afelől persze senkinek ne legyenek kétségei, hogy ez az egyesülés vajon egyedül 22-én történt-e?! Világos, hogy ehhez a fordulóponthoz Isten különös kegyelméből juthattunk el. De az is világos kell legyen, hogy csak az előkészítő bizottságok, zsinatok és tervezetek évek hosszú során és vesződséges munkával kialakított végtermékeként jöhetett létre az a szinte hogy rövidke, Debrecenben aláírt nyilatkozat, melyhez ma sokan nagy reményeket fűzünk..

A közvélemény, persze, az előkészítés értékes, de kevésbé látványos aprómunkájából vajmi keveset érzékelt május 22-e előtt. Hasonlóan ahhoz a zsinati bizottságok által tovább folytatott és ma is végzett munkához, amelynek egy célja lehet: értelmes és hasznos dolgokkal kitölteni a május 22-e által felállított kereteket, létrejött „közös” testületeket, stb., stb. Én abban biztos vagyok, hogy a Magyar Református Egyház olyan sok áldást tartogat még számunkra, ami szinte fel sem fogható. Viszont idő kell ahhoz, hogy mi, az egyháztagok „berendezkedjünk” ebben a Trianonnal majd’ 90 éve elveszett egységben…

És a hosszúra nyúlt bevezető után talán itt jönne a tényleges válaszom az alap kérdésre: "Hogyan lehetne a legméltóbban megünnepelni május 22-t, hogyan lehetne kifejezni ezen a napon az egységet?" Bár fentebb már említettem, hogy a református testvéreinkkel való újraegyesülést én NEM egyetlen nap munkájának érzem (Urunk feltámadására sem csak Húsvétkor szabad hálával gondolni…!) mégis belátom: Kelet-Európában vagyunk, ahol a jelképeknek, jelképes cselekedeteknek nagy a jelentősége. Ünnep(nap) kell hát nekünk hogy kifejezzük e téma fontosságát, ünnepi istentisztelet, médianyilatkozatok, stb., stb. Ez tényleg kell(ene) május 22-én. Itt egyházunk vezető képviselői, püspökök, zsinati vezetők, ill. a református médiamunkások játszhatnak főszerepet. (Csak egy ötlet: én a püspök urak helyében biztosan minden május 22-ét közösen, de mindig más-más egyházkerületben ünnepelném!)

A leges-legfontosabbnak én mégsem ezt tartom, hanem az egyesülés „aprópénzre váltását”. Ezt pedig csakis az egyének (egyháztagok) és a kisközösségek, gyülekezetek, református szervezetek, iskolák tehetik meg – határokon innen és túl. Hogyan? Úgy, hogy cselekedetekkel töltik ki május 22-e fentebb emlegetett, a tényleges egyesülésnek csak a lehetőségét megteremtő kereteit. A jelszó mindkét oldalról egy lehet: Merészkedjünk a határon túlra! Ne csak az elcsatolt területek térképe fölött szomorkodva, autónk hátsó szélvédőjére „nagymagyarországos” H-betűt ragasztva, de szigorúan csak az Anyaországban maradva legyünk elkötelezett magyarok! Még mindig elképesztően sokan tesznek/gondolkoznak így! Jól jellemzi ezt a „fejekben lévő Trianon” kifejezés… A zsinatok már megtették a magukét, most rajtunk a sor! Rajtad is, Nyájas Olvasó! Tettek, kézzel fogható kapcsolatok kellenek magyar és magyar, család és család, gyülekezet és gyülekezet, iskola és iskola között! (Itt is ajánlom a T. Olvasók figyelmébe pl. az Ágoston Sándor Alapítvány igen értékes, de érthetetlenül kis közfigyelmet, támogatást kapó tevékenységét!) És itt szerintem nem szabad valami központi parancsra várni. Mindenki találja meg a maga, családja, közössége által elvégezhető feladatot!

A személyes kapcsolat létrejötte – bizton állíthatom – sokunk épülésére szolgál. Egészen más, ha a média közvetíti pl. határon túli testvéreink gondjait és megint más, ha személyesen, egy beszélgetésben vagy igehirdetésben hallunk ugyanerről! Ez lehet az alkalom arra is, hogy magunkban leszámolhassunk azzal a rengeteg toposszal, amit – konkrét, saját bőrünkön szerzett tapasztalat híján – őrzünk magunkban a határ túloldalán lakó magyarokról, reformátusokról. Ezt tapasztalatból, nagyon őszintén mondom – azok után, hogy gyülekezetünk idén tavasszal vette fel a testvéri kapcsolatot a szlovák határhoz közeli három apró, magyar gyülekezettel, Sajórecske, Sajószentkirály és Kövecses reformátusaival.

A 20. század oly sok történelmi vihara, népmozgalma szinte minden gyülekezetben megteremtette a határon túli kapcsolatok kialakításának lehetőségét. (Csak a hazai, sajószentpéteri példánál maradva: Jelenlegi lelkészünk mindkét felmenője felvidéki, az előtte itt szolgált helyettes lelkész ma Rimaszombatban lakik és ennek közelében, Jánosiban szolgál; akkori segédlekészünk pedig Révkomáromban szerezte diplomáját. Mai beosztott lelkészünk családja erdélyi származású, hasonlóan a város másik gyülekezetének lelkipásztorához, aki maga partiumi születésű.)

Itt lenne nehéz kapcsolatot találni? Csak akarni kell. Múlt évben jó kezdeményezésnek találtam a határ két oldala közötti „szószékcserét”, nem tudom, idén lesz-e ugyanilyen, központilag szervezett alkalom? Az sem lehet véletlen, hogy a MRSZ által szervezett, idei Szeretethíd is épp május 21-22-e hétvégéjén lesz. Kíváncsi vagyok, hány „határon átnyúló” programra kerül sor?

Már ma is sokan vannak, akik május 22-én és az összes többi „hétköznapon” is az egyesítő zsinat szellemében munkálkodnak. Én magam arra számítok, abban reménykedem, hogy egyre többen ismerik majd fel: nekik is feladataik vannak még, melyre Istentől elhívást, a megvalósításhoz pedig az Úr mindent meggazdagító Áldását kívánom! Kossuth Lajos szavait írásom témájára is vonatkoztathatjuk "Debreczen azon szikla, mellyre fogja építeni Isten a magyar szabadság szentegyházát, mellyen diadalmaskodni a pokol kapui sem fognak." Így legyen!

Paszternák István
megbízott gondnok
Sajószentpéter-Nagytemplomi Református Egyházközség