Az élet harangja

Az ősök emlékezete

Kora este, még sötétedés előtt érünk a bácskai faluba, de a tiszteletest nem találjuk még otthon, úgyhogy a falu közepi dombocska tetején álló piros toronysisakos, fehér falú, zöld ablakos református templom kertjének felfedezésére indulunk. Gyönyörű park, régi sírok, újonnan kialakított emlékhelyek és egy óriási, másfél százados tölgyfa csábít minket az expedícióra.

A sírköveket böngészve régen volt református magyarok élete, sorsa elevenedik meg előttünk. Kicsit talán meg is rendülünk, amikor azt látjuk, hogy az egyik alatt 1852 óta egy 19 évesen elhunyt édesanya fekszik két csecsemő kisfiával, vagy amikor egy másikon a hitves 26 év házasság után tett szerelmi vallomását olvassuk 1905-ből: „Melegebb lett most már a föld, melybe az ő szíve vegyült. / Minden szeme áldás annak, mióta ő benne hamvad. / Hit, remény szeretet koszorúzza e sírkövet. / Nem vagy elfelejtve, s szeretlek örökre. / Férjének jelül emelte: Nagy Zsófia.”

A többi mementót a maiak emelték: a Kós Károlyra és Bocskai István fejedelemre emlékeztető kopjafák mellett furcsa módon még az 1941-es zászlótartót is. Utóbbit úgy, hogy Tito partizánjai ‘44-es bevonulásukkor ledöntötték azt, benőtte a gaz, és csak tíz évvel ezelőtt, a millenium évében lehetett újraállítani, de akkor mindjárt egy turulszoborral együtt, amire ezt írták: „A Kárpát-medence magyarsága állította az ezredfordulón.”

Mint később megtudjuk, az 1941-es országzászlót a Magyarországhoz való visszatérés örömére a budafoki gyülekezet adományozta Bácskossuthfalva református közösségének, aminek az előbbi levéltárában nem maradt nyoma, mert a korabeli dokumentumok megsemmisültek, viszont az utóbbi gyülekezet jegyzőkönyvei megőrizték ezt a tényt az utókor számára.


Irány a MÜPA

Sötétedéskor a gyülekezeti ház ablakán kiszűrődő fények csalogatnak közelebb minket. Udvariatlanul bekukucskálunk az ablakon, de az éppen próbát tartó kórus tagjai észrevesznek minket, és talán kicsit bizalmatlanul kérdezik, hogy mi járatban vagyunk itt. Csak akkor fut mosoly az arcukra, amikor meghallják, hogy nem rosszban sántikálunk, sőt éppen kíváncsiak volnánk rájuk. Megtudjuk, hogy nagy eseményre készülnek, illetve készülnének, ha nem lenne e vendégszerető, vidám kis társaság számára érkezésünk még ennél is nagyobb esemény. A június végi Református Énekek című hangverseny háromszáz fős egyesített református kórusába hivatalosak a budapesti Művészetek Palotájába.

Azért nem hagyjuk, hogy teljesen megzavarjuk a próbát, éneklésre kérjük őket. Persze egy idő után élünk a gyanúperrel, hogy nem csak a koncert műsorát gyakorolják, mert a zsoltárok és dicséretek közé néha egy-egy népdal is vegyül, Gachal János egykori délvidéki püspök nótáját pedig már mi is együtt fújjuk velük: „Megfordítom kocsim rúdját…”


Harcos magyarok

Másnap a lelkészi hivatal egy hétköznapjába csöppenünk. A bácstopolyai önkormányzat képviselőivel arról beszélget Móricz Árpád, hogyan tudna a gyülekezet mellett működő barantacsoport is bekapcsolódni a városka által szervezett kézműves- és íjásztalálkozó szervezésébe.

„Ezzel az eszközzel is a legnehezebb célcsoportot, az ifjúságot próbáljuk megszólítani” – mondja a lelkipásztor, majd hozzáteszi: „A baranta a magyar népi hagyományok őrzését jelenti a tojásfestéstől a táncon keresztül az éneklésig. És van egy harcművészeti ága is, ahol a fiatalok az íjjal, a karikás ostorral és a szablyával is megtanulnak bánni.” Móricz Árpád tisztában van azzal, hogy a mozgalomban vannak, akik az újpogány eszmék hívei, de véleménye szerint a reformátusoknak a keresztyén vonalat kell ezen a hagyományőrző mozgalmon belül erősíteniük. „Az istenhit, az Istenhez fordulás elválaszthatatlan a baranta szellemiségétől, így az a fiatal, amelyik eljön barantázni, a templomba is eljön” – vélekedik a kossuthfalvi reformátusok lelki vezetője.

Belgrád ostroma

Az ifjúságot azonban nem csak így igyekszik megfogni a gyülekezet. Az egészen kicsik számára öt évvel ezelőtt óvodát indítottak a gyülekezeti ház egyik termében. Bár a szerb jogrendszer nem ismeri az egyházi oktatási intézmény fogalmát, Móricz Árpád – ahogy ő mondja – „egyszerű falusi papként” szorgalmasan járja a belgrádi hivatalokat és bíróságokat, hogy – talán nem túlzás – paradigmaváltásra kényszerítse e tekintetben a hatóságokat. Csomortán Melinda óvodavezető pedig mindennek érdekében egy olyan pedagógiai programot dolgozott ki, amelyben egyesítette a magyarországi református óvodák eszköz- és célrendszerét a szerb állam elvárásaival. Az erőfeszítések eredményeként 2007 óta a hivatalos szervek is elismerik, és iskolára felkészítő intézményként tartják számon a bácskossuthfalvi reformátusok óvodáját.

Mindez azonban még nem elég ahhoz, hogy az állam anyagilag is támogassa a kezdeményezést, pedig adófizető szerb állampolgárok gyermekei járnak oda, és az érdeklődés egyre csak nő a falubeliek körében. Mára már negyven kisgyermek látogatja a délelőtti foglalkozásokat, sőt ezen felül kézműves foglalkozásokra a már iskolássá lett csemeték is vissza-visszajárnak. A mostoha anyagi körülmények miatt szerény fizetést is csak két éve kapnak a munkatársak, de az utalást március óta ismét fel kellett függeszteni, mert az állam újabban az egyházi földek után járó támogatást is megszüntette, jóllehet ezek a 2008-ban visszakapott földek lettek volna hivatva arra, hogy a finanszírozást biztosítsák.

A kossuthfalvaiak azonban bizakodóak, és szüntelenül ostromolják az illetékes minisztériumot. A magyarok, bízva a folytatásban, az alapítás ötéves évfordulóját is megülték március 1-jén, ahova a Debreceni Református Kollégium Óvodájának képviselői is ellátogattak, hogy partneri megállapodást kössenek a kis bácskai intézménnyel. „Óriási megtiszteltetés, hogy a debreceniek is fölfigyeltek ránk, hogy eljöttek ehhez a kis pórnéphez, akik a semmiből indultunk el” – mondja lelkesen az intézményvezető.


Konok kunok

Bácskossuthfalváról – ahogy az egész Vajdaságból – az elmúlt húsz évben nagyon sokan Magyarországra és Nyugatra mentek a háború és annak következményei elől. A nyolcezer lakosból csak hatezer maradt, aminek a kétharmada református, mégis ez a legnagyobb kálvinista gyülekezet az országban. A szerbeket a háború szele sodorta a településre, de a többségük lassan tovaszállingózott, csak néhány százan maradtak itt. Hogy miért mentek el? „Úgy látszik, nem érezték jól magukat. És hát nem is nagyon marasztaljuk őket” – mondja a lelkipásztor, és huncut mosolyt vélünk felfedezni a szája sarkában.

Nem lepődünk meg ezen, mert amikor a kun ember mentalitásáról kérdezzük, így jellemzi az ittenieket: konok, vastagnyakú, az elveikhez, magyarságukhoz és reformátusságukhoz ragaszkodó emberek. Egy baj van csak velük: nem jellemző rájuk a templomba járás, az egyháziasság. „Tudja ő jól, hogy mi a helyzet. Nem kell neki senki, hogy megmondja, megvan neki a magához való esze” – idézi szabadon egyik elődje írását a fiatal lelkipásztor, majd kacagva hozzáteszi: „Istenfélő népek – annyira félnek tőle, hogy a házába se mernek bemenni.”

A tiszteletes a terveikről is beszél. „Egy ilyen nagy gyülekezetnek ne kelljen koldulnia” – szinte kiáltja lelkesen, majd a visszakapott földekre utalva magyarázóan hozzáteszi: „Legyünk önellátóak, hogy mi tudjunk adni, mi tudjunk segíteni másokon! Persze messze vagyunk még ettől, de az irány ez. A cél eléréséhez még nekünk is sok segítségre van szükségünk.”


Gyermekáldás Moravicán

A 2009. május 22-i debreceni Alkotmányozó Zsinaton a Magyar Református Egyház részegyházait a város néhány pontjain elhelyezett, fából készült haranglábak szimbolizálták. A kossuthfalvaiak az ünnepség után elkérték a szervezőktől az egyiket, és vállalva a határátkelés tortúráját, a szerb határőrök értetlenkedését, saját falujuk központjában állították fel azt tavaly októberben. „Büszkék vagyunk arra, hogy a délvidéki harangláb ide került. Bár a gyakorlata még nem alakult ki teljesen, azt tervezzük, hogy a hozzá tartozó harangot mindig megkondítjuk, ha a faluban gyermek születik. Ezért az élet harangjának neveztük el azt” – mondja a lelkipásztor, aki maga is négy gyermek édesapja már, az ötödiket pedig júliusra várják.

A harang azonban a hétköznapokon nincs a haranglábban. Amikor ennek okáról kérdezünk két arra járó helybéli fiatalt, frappáns választ kapunk: „Ha kint lenne, a kisiskolások állandóan azt kongatnák, és akkor nagyon sok gyerek születne Moravicán!”



Kiss Sándor